Az utolsó levelek kapaszkodnak az udvarban lévő diófán, amit nem is bánok, mert állandóan gereblyézni és söprögetni kellett alatta. Rettentően szeretem a nedves diólevelek illatát, de a gyűjtögetésből már elég volt. Mivel nem akartunk választani a gyep és a diófa között, ezért minden ősszel mániákusan gyűjtjük a leveleket, hogy mind egy szálig összeszedjük, mielőtt terméketlenné tennék az alattuk lévő talajt. 

Néha Kócos kutya is segít a gereblyézésben. A farkával söpri a faleveleket. 

És ha már az avarnál tartunk, ti tudjátok mi váltja ki a lombhullást? A hideg, vagy a rövidülő nappalok? Az nyert, aki az utóbbira tippelt.

De ami ennél is érdekesebb, hogy a fák leragasztják maguknak ragtapasszal a sebesülés helyét. Ott, ahol a levél csatlakozik az ághoz, ilyenkor ősszel egy hormon hatására elválasztó szövet képződik, majd a levél leválik, a fa pedig egy az úgynevezett levélripaccsal leragasztja a sebhelyet. A levélripacs angol neve nagyon mókás: úgy hívják, hogy cicatrix. Ezek azok az apró kis ragyák, amelyek szabad szemmel is jól láthatók, és ki is tapinthatók az ágakon. Nézzétek meg egyszer. Akár egy mostohán tartott, felkopaszodott szobanövényen is jól látszik.