Az izsáki Nefelejcs Presszóban vártuk este hétre a Vakodás gyerekeket. Ez a kolon-tavi madarászok törzshelye, tágas szaletlivel, bulvárlapokkal és kedves pultoslánnyal. Izgultunk, mert sem mi Janóval, sem a természetvédelmi őr fiúk nem tudták hogyan kell vakokat kísérni, hogy az jó legyen nekik. Ráadásul sokat dolgoztam azért, hogy létrejöjjön ez a kirándulás, így még inkább szerettem volna, hogy jól sikerüljön.

Kevéssel hét előtt megállt egy fekete kisbusz a kocsma előtt. Egy csapat fiatal szállt ki belőle bot nélkül, egymás és a két szuperjófej kísérőjük segítségével. Helyesek voltak és kicsit elfogódottak, ahogy mi is. Körberaktuk a nekik székeket, hogy leülhessenek velünk egy üdítőre. Mire végeztünk, megérkezett a lovaskocsi két csinos kis fehér lóval, Tündérrel és Kedvessel.     

A bakon a kocsis mellett Németh Ákos, a Kolon-tavi madárgyűrűző állomás vezetője.

Elhagytuk a házakat és hamarosan már a Kiskunsági Nemzeti Park területén kocogtunk az árvalányhajjal borított homokbuckák között. Mi elmeséltük nekik hol járunk, ők meg megmutatták nekünk, hogy mikor lépnek a lovak egyszerre, mikor olyan a léptük mint az óraketyegés, és milyen zenei hanghoz hasonlít a lovaskocsi tengelyének nyikorgása.

Az úton többször is megálltunk. Ilyenkor a két idegenvezetőnk, Moha vagy Ákos leugrott, és hozott valami érdekességet, a srácok pedig pillanatok alatt beszeknnelték kézzel a virágokat, ágakat, madártollat. Itt épp lila akácot, és az ezüstfa virágát vizsgálják.    

A két szakállas showman a kocsi végéből: a zöld ruhás, Bíró Csaba – Moha bácsi – a nemzeti park természetvédelmi őre, a másik Janó, a Kirándulós blog oszlopos tagja és kirándulója.  

Árvalányhaj és kokárdavirág.

Brigi, a mellettem ülő kislány, amikor megérkezett hozzá a körbeadott árvalányhaj, megcirógatta vele az arcát, aztán fogta és a fejére illesztette, majd hozzám fordult: “Néééézd, árvalányhaj!” És tényleg, hisz ők nem csak vakok, de állami gondozottak is.

Volt abban valami felszabadító, sajátos öröm, hogy alig egy órája ismertük egymást, mégis kölcsönösen mertünk viccelni a másikkal. Mi is velük, ők is velünk. Többször eljátszották például azt, hogy nagyon közelről az arcunkba néztek, ijesztő képet vágtak, és elkezdtek rettentesen bandzsítani a vak szemeikkel, majd vásott kölykökként nevettek, amikor elborzadva mondtuk, hogy nagyon szépek vagytok! Ez a pillanatok alatt kialakuló meghitt, tréfákat megengedő kapcsolat legalább akkora élmény volt, mint az, amit a természetből láttunk/hallottunk együtt.
  
Az út felénél megálltunk és besétáltunk egy földnyelven a mocsárba. Imike megkérdezte Janótól, hogy milyen a mocsár. Ha belegondoltok nem is olyan egyszerű az ilyen kérdésekre válaszolni. Mert milyen? Vizes, sáros, nádas, mocsárszagú, zöld. És még?
  
Azért amit csak tudtunk, megmutattuk nekik belőle. A homokból több ezer éves csigaházakat gyűjtöttünk, hallgattuk a dankasirályok esti zsinatolását, a cserregő nádiposzátát, nádirigót, és a bíbicek jajongását.

Szedtünk kákát is, hogy megnézhessék mit jelent a kákán is csomót keres mondás. A káka ugyanis olyan egyenes, mint a szög. Szerintük a fehér botra hasonlít legjobban.

Itt pedig egy rence nevű vízinövényt halászott ki Moha a mocsárból. A rence víz alatti levelein apró, jól tapintható hólyagok vannak. A növény ezzel apró rovarokat ejt csapdába, és megemészti őket.

A lovak, Tündér és Kedves, nagy türelemmel viselték, sőt, talán élvezték is az érdeklődést. A gyerekek egyáltalán nem féltek tőlük. Simogatták, lapogatták őket, miközben a kocsis mondta nekik, hogy éppen hol tartanak: az a füle, a nyaka, az oldala, a hasa, a csípeje….

Ahogy sötétedett, megváltozott körülöttünk a táj. Addig is szép volt a homokbuckákkal, vadvirágos rétekkel, erdőfoltokkal, de a holdfényben egészen valószerűtlenné vált. Az árvalányhaj ezüstösen csillogott, látható maradt a füvek és a fák körvonala, aláfestésnek pedig megszólaltak a kacagó békák és a vöröshasú unkák. Lágy énekük betöltötte a levegőt.

Hazafelé vettük az irányt, de útközben meg-megálltunk hallgatózni. Hallottuk a lappantyú pirregését, és a tapsoláshoz hasonló szárny csattogást, amivel a párját hívja. A lappantyú rettentően érdekes madár. Éjjel indul vadászatra, és úgy táplálkozik, mint a tengerben a bálna. Hatalmasra nyitja a csőrét, és kiszűri a levegőből a repülő rovarokat, mintha planktonok volnának.

képek:mme.hu

Kecskefejőnek is hívják, mert a pásztorok azt tartották, hogy elapasztja a kecskék tejét. Pedig eszében sincs.Abból ered a félreértés, hogy a táplálékul szolgáló rovarok ott rajzanak az állatok körül, így a lappantyú is szívesen csapong körülöttük.

Este 11 volt, mire a kocsmához értünk, és észrevettük, hogy égve maradt a busz lámpája. Moháék kocsijában volt ugyan bikakábel, de szerencsére nem kellett elővenni. A motor beindult, mi pedig még sokáig integettünk utánuk tök feleslegesen.

Köszönet még 1x mindannyiótoknak, akik idővel, pénzzel, lovaskocsival, és szívvel-lélekkel hozzájárultatok a kiránduláshoz!