Nem, nem a vadállomány ürülékét komposztálják, bár a neve alapján akár azt is csinálhatnák, de igazából csoda finom, 100%-os gyümölcslevet préselnek mindenféle erdei gyümölcsből.
Kárászon, az eldugott völgységi falu végén van a léüzem. Aki szeretne egész évben saját gyümölcslevet inni, de lusta állandóan frissen préselni, az behozhatja ide az alapanyagot – barackot, almát, körtét, szőlőt, miegymást – és itt elkészítik belőle a lét. Kipréselik, hőkezelik és ezüstszínű, légmentesen záródó tasakokba töltik. Előre be kell jelentkezni, és van egy minimum mennyiség, amit már vállalnak, de így legalább betárazhat az ember fél évre előre. Mi almalét és mustot próbáltunk, mindkettő remek, és mivel Kárász igen szép helyen van, érdemes kirándulni egy rövidet a környéken amíg zajlik a légyártás.
Kúria az erdő alján. Nagyon szépen felújított épület, amiben úgy tűnt, laknak is.
Kárász is, mint sok más település Tolnában és Baranyában, egészen meglepő épületeket rejt a hajdani szép időkből. A hosszú tornácos sváb parasztházak és pajták között néha felbukkan egy kúria, egy kisebb kastély vagy manzárdtetős kaszinó. Általában nemesi családok birtokainak maradványai ezek, itt Kárászon azonban a 100 évvel ezelőtti, virágzó falusi turizmus nyomai is megtalálhatók.
Talán a mai italbolt lehetett a kaszinó. Beültünk egy kávéra, hogy megnézzük milyen. Nem rossz. Bent fotelek vannak kis asztalokkal, bárpulttal és zenegéppel. Egy kicsit közösségi helyiség, kicsit kocsma, kicsit presszó.
Kárász az elsők között volt, ahol beindult a falusi turizmus az 1930-as években, bár akkor még falusi nyaraltatásnak hívták. Kun Lajos plébános remek marketingérzékkel országos propagandát folytatott, és jöttek is a népek Budapestről és az Alföldről, hogy belélegezzék a friss levegőt, sétáljanak, lovagoljanak vagy kikocsikázzanak a szelíd völgyek, patakok és bodros erdők birodalmában. Olyan sokan voltak a vendégek, hogy eltartottak éttermeket, strandot, úri kaszinót. A turisztikai lendület a második világháborúban tört meg, és máig nem tért vissza igazán. Volt persze itt úttörőtábor, és ma is vannak jól jelzett turistautak, de élet és pezsgés csak a léüzemben volt, ahová folyamatosan jöttek a kocsik megrakott csomagtartóval.
Az ilyen nyers tégla falú pajtákat nagyon szeretem. A sváb falvakban vannak ilyenek, a legszebbek talán az Orfű melletti Tekeresen. Amikor először láttam ilyet, az lepett meg legjobban, hogy a pajta gyakran sokkal nagyobb, mint az előtte lévő lakóház.
Ez egy százvalahány éves disznóól. Nem sokat mozoghattak benne szerencsétlen jószágok, mert tulajdonképpen itt éltek egész életükben, bedobozolva.
Pléhtehén a helyi állatorvos háza előtt.
Ha kimegyünk a faluból a sárga jelzésen, 10 perc alatt eljutunk a legfurcsább erdei táborhelyhez, amit valaha láttam. Üres, fokozatosan mélyülő betonmedence, lekopott figyelmeztető táblával. A partján tűzrakóhely és régi, rozsdásodó pingpongasztal. Mellette fehérre meszelt kicsi kőépület az egykori úszómester kutricája, a másik oldalon pedig újnak kinéző, befejezetlen fehér faházak, tenyérnyi apartmanokkal.
Ez a turistaút volt hosszú ideje az első, amelyet sikerült tartósan követnünk, anélkül hogy eltévedtünk volna. Pedig néhány erdészeti felfestés a fákon azért kísértésbe ejtett minket itt-ott, hogy nem arra kéne-e tovább haladni. 
Valószínűleg az utolsó meleg őszi napon jártunk ott, amikor még jólesett rövidujjúban járkálni. 
Ilyenkor még elég sok vadvirágot láthattok:
A táborhelyről készítettünk nektek videót, de megsérült a lemez, úgyhogy nagy bánatomra nem tudtam róla leszedni a fájlt. Ha mégis sikerül helyreállítani, akkor megmutatom filmen, mert egészen elképesztő.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: