Kiszaladtunk a Remete rétre egy fél órára, nehogy szánkózás nélkül teljen el a tél! Vastag jégpáncél fedte a havat, ami a napfényben úgy ragyogott, hogy majd’ kiégette a szemünk.

A fotós tudományom sajnos nem elegendő ahhoz, hogy megmutassam milyen varázslatos volt, de megpróbálom szavakkal leírni. Minden ragyogott; az esőbeálló, a korábban már hullámos-fodrosra olvadt hótakaró, a szánkóval sík jéggé döngölt ösvény,  a fák, a fákon a borostyán és a jégpáncélban figyelő hóember. Tudom, hogy az ónos eső árt és nagy teher a növényeknek, de kevés szebbet tudok elképzelni az erdőben, mint az ónos eső utáni fagyott, csillogó-villogó mesevilágot.

Amikor feltámadt a szél, különös robajt hallottunk. Első pillanatban nem tudtuk mi az, aztán rájöttem: az egymáshoz ütődő ágak és a földre hulló ezernyi jégdarabka volt. A nyakamba és a kapucnimba is jutott belőle.

Sok helyen már elolvadt a hó, de ha a közeletekben van még belőle, menjetek ki egy órára szánkózni. Pesten mi a Normafához mentünk munka után a sötétben, ami azért is vicces, mert sem a fákat, sem a többi szánkózót nem látod. Igazi extrém sport. De világosban is jó móka! Feldob, felvidít és jó színt ad az arcotoknak egy félóra alatt.