Az ember első blikkre azt gondolná, hogy a velük való találkozás szánalommal tölt el, de szó sincs róla! Egészen feldobták a napunkat. Épp az a szívderítő és felszabadító a társaságukban, hogy ugyanúgy jókat röhögnek minden marhaságon, mint a bármelyik másik gyerek, sőt, képesek a saját fogyatékosságukon is nevetni.
A srácok azonban az illatokról és a levegő hőmérsékletének vagy páratartalmának változásáról így is szinte mindenütt kitalálták, hogy mi mellet haladunk el. Ha direkt figyel erre az ember, akkor tényleg érezni lehet, hogy amint elhagyjuk a települést, hűvösebbé válik a levegő. A réten fű és szénaillat van, a fákkal szegélyezett szakaszon akác, a tanyák mellett pedig érezni lehet a jószágok szagát. A homokbuckák között vezető út az egyetlen, amit nehéz a látvány nélkül azonosítani, mert nincs semmi jellegzetes kipárolgása. Bár ha leszáll az ember egy pillanatra, akkor talán ezt is ki lehet találni, mert séta közben simogatja a lába szárát az árvalányhaj.
Mi azonban nem álltunk meg odafelé menet, mert a madárfogó hálók már ki voltak feszítve a nádasban, úgyhogy sietni kellett. Jó fél óra kocsikázás után egy megérkeztünk a Madárvártához. A fehérre meszel épület az egyik legfontosabb kiskunsági madarász- és kutató bázis. A Kolon-tó és a hozzá tartozó hatalmas, majdnem 3000 hektáros mocsárvilág szegélyén található, a nemzeti park szívében.
A ház udvarán méretes gesztenyefák állnak, alattuk pedig egy hosszú fa asztal, padokkal. A barátnőm, Bogi, a Madárvárta egyik vezetője, érkezésünk előtt már kikészített egy csomó holmit: madárgyűrűket, gyűrűző fogót, zsákokat, amikbe a befogott madarakat teszik, tollakat, vízicsigákat vödörben, függönyhálót és gólyafiókákat egy műanyag ládában.
A mentett gólyafiókák jobb híján az ujjamat próbálják elfogyasztani. Szerencsére nem tudnak nagyot csípni, és a szorításuk inkább vicces, mint fájdalmas. Bár erről a békáknak valószínűleg más a véleménye.
Amikor egy-egy madár megkapta a gyűrűjét, és felvettük a adataikat, átvettem Bogitól. Kézen fogtam egy gyereket a sorból, kivezettem az asztal széléhez vagy az udvar közepére, és óvatosan a tenyerébe tettem a madarat, hogy ő engedhesse szabadon.
Iszonyúan élvezték, amikor a nádiposzáta a cérna lábain elrugaszkodott a tenyerükből. Volt aki ugrált és tapsolt örömében. Teljesen el volt ragadtatva! Én is. Attól, hogy ő mennyire örül.
Miután elszállt az összes madarunk, mindent végignéztünk a közelben: a fák kérgétől, a kutyán és a lovakon át a kerítésre tűzött bivalykoponyáig. Ők megérintették és végigsimították a dolgokat, mi pedig közvetítettünk szakadatlanul: az a szemürege, az az őrlőfoga, az meg a gesztenyefa levele – tenyér alakú, érzed? Az a szúrós-csúcsos házú csiga, az meg a mocsári csiga.
Esteledett már, amikor visszamentünk Izsákra, ők pedig tovább Pestre.
A Kolon-tavi Madárvártára egyébként bárki bejelentkezhet. Bogiék rendszeresen tartanak madárgyűrűzési bemutatókat, vezetett kirándulásokat és táborokat. A programokat itt és Kiskunsági Nemzeti Park oldalán érdemes figyelni.